Kép: Wix
Kedves olvasók, kedves szerkesztőség, elérkezett a teljes mentális leolvadásom pillanata, amiért elnézést kérek Heti megírandó cikkekre való vadászatom során ebbe a címbe futottam bele az E24-en: Konkurransetilsynet: Svak konkurranse i deler av det norske dagligvaremarkedet, vagyis hogy a Versenyhatóság szerint nincs igazán verseny a norvég élelmiszerpiac egyes részein. Hogy mi van?? Nincs igazán verseny? Hát mikor volt? Ez a norvég társadalom alappillére, nem?
Talán még a kedves olvasó emlékezhet arra, hogy tavaly februárban micsoda felháborodás volt, hogy a három nagy élelmiszeróriás, a Reitan, a Norgesgruppen és a Coop közül a Norgesgruppen nem emelt árat. Ez annyit jelentett, hogy a Kiwiben néhány termék valamivel olcsóbb maradt, a Rema és a Coop pedig anyázott amennyire a csövön kifért, hogy ez milyen alattomos húzás, emiatt emberek fogják elveszíteni a munkahelyeiket, vezérigazgatók a hyttéiket, katasztrófa. Majd a két másik szereplő lenyelte a békát, és kicsit visszavettek az áraikból és amennyire emlékszem visszaállt a rend.
És akkor felmerül a kérdés, hogy a Versenyhatóság pókösztöne nem jelzett be legalább ezen a ponton, amikor egyes piaci szereplők egész konkrétan felháborodtak azon, hogy versenyhelyzet alakult ki? Azt már inkább nem is firtatnám, hogy az előző években ezt a kérdést egyáltalán merte-e valaki piszkálni, vagy hogy az ilyen sztorikat vajon hallja-e a Versenyhivatal, mert elfolyik a maradék agyvizem is.
Norvégia nem EU-tag, ami talán jó, talán nem, de valamennyire mindenképp érthető. Van egy lakosságát tekintve kicsi ország, minimális mezőgazdasági adottságokkal, de szeretnék, ha az a néhány földműves és állattenyésztő megélne, ezért inkább úgy döntenek, hogy a nagy választék helyett a nagy kisegítés az elsődleges prioritás. Az ország ezért inkább nem enged be külföldi szereplőket, az élelmiszerláncok pedig a helyi termelők termékeit helyezik a polcaikra. Mindenki mindenhol ugyanazt ugyanannyiért. Ez pedig úgy ahogy működik.
A probléma csak az, hogy az Úr 2024. évét írjuk, a norvég pedig, mint a világ egyik legfogyasztóképesebb népe röpköd fel-alá Grancára, Bangkokba, Budapestre és azt látja, hogy a solymári Auchanban jobb minőségű, több, és olcsóbb tengeri kaja van, mint az Aker Bryggén a Menyben, ez az élmény pedig lassan, de fokozatosan elgondolkodtatja a jónépet, hogy akkor végső soron mi végett ez a rendkívül szolidáris gazdasági rend, ha egy-két élelmiszeripari felsővezetőn kívül senki más nem jár jól vele?
Na jó, még talán a klíma is jól jár, hisz minél kevesebb nemzetközi szállítgatás, annál jobb ugye, tehát megveregethetjük mentálisan a vállunkat, hogy milyen szépen, környezettudatosan élünk itt Norvégiában, csak hát ha meg ez igaz lenne, akkor nem 16 hét alatt érnénk el az éves túlfogyasztásunk napjához sem.
A történet vége tehát az, hogy itt vagyunk a rengeteg olajpénzzel ami egy virtuális térben termeli újra magát, de kb. másfélszer többet fizetünk (https://www.ssb.no/en/priser-og-prisindekser/konsumpriser/statistikk/sammenlikning-av-prisniva-i-europa) alap élelmiszerekért, amik egyébként minőségben alulmúlják az európai átlagot, és mindezek ellenére még így is élen járunk a túlfogyasztásban. A történet vége tehát az, hogy baromi drágán élünk, de legalább rosszul.
Mit lehet akkor tenni? Az élelmiszerpiac jelenleg úgy működik, hogy minél kisebb vagy, annál nehezebb betörnöd. A nagy szereplők sokkal kedvezőbb üzleteket tudnak kötni a nagykereskedőkkel, sőt ez a különbség akkora, hogy bizonyos esetekben a kisebb vállalkozók már a kiskereskedőktől szerzik be a saját árujukat, amit aztán így soha nem fognak tudni versenyképes áron értékesíteni. Külföldről importálni meg ugye nem játszik, mert védjük a norvég termelőket, nem vagyunk EU, stb.
Azt már néhány parlamenti képviselő és párt is kezdi kapizsgálni, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit, legalábbis erre engednek következtetni egyes megszólalások, de a jelenlegi kormány például látszólag egyáltalán nem foglalkozik a problémával, és még egy esetleges kormányváltás esetén is valószínűleg több ciklusnak kéne lefutnia ahhoz, hogy történjen az ügyben bármi előrelépés. Addig pedig a legtöbb amit tehetünk az az, ha a kis üzletekben fizetünk jóval többet, hogy valamiféle küldetéstudat által vezérelve mutassunk egy középső ujjat a jelenleg regnáló élelmiszerkartellnek.
Hartvig Márton
Forrás: E24
Comentarios